A Mindwell „MentalCare Awards” Szociális és mentálhigiénés díj jelöltje

Némethné Tóth Szilvia

Mentálhigiéniás szakember, evangélikus lelkész, lelkigondozó – Szent László Kórház Gyermekhematológia Osztálya

Szilvia útja nem a könnyen kijelölt pályák története. Amikor 2000-ben elvégezte az Evangélikus Hittudományi Egyetemet, úgy képzelte, lelkészként fogja szolgálni a közösséget, de az élet kicsit más irányba terelte. Férjével, akit szintén az egyetemen ismert meg, mindig ott éltek, ahol a szolgálat adódott. Így került Pécsre is, ahol a sors összehozta Dr. Ottóffy Gáborral, a Pécsi Gyermekklinika onkohematológiai osztályának vezetőjével. Ő hívta meg Szilviát, hogy legyen jelen a klinikán, ne csak a betegeknek, hanem az orvosoknak és a nővéreknek is.

„Nem tudtam, mire mondok igent” – vallja, és mégis: ez az igen indította el azon az úton, amely máig meghatározza a hivatását. A gyermekonkológia világa, az apró szobák, a szülők szorítása, a remény és a félelem együttlétezése, lassan a saját közegévé vált. Amikor Budapestre költöztek, a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán folytatta a munkát, majd hat éve a DPC Szent László Kórház Gyermekhematológia- és Őssejt-Transzplantációs Osztályán és a hozzá tartozó Démétér Házban dolgozik, mint lelkigondozó és evangélikus lelkész.

Szilviát lenyűgözi azoknak az anyáknak az ereje, akikkel találkozik. Azt mondja, ők a legnagyobb tanítói és példaképei: akik képesek a legnagyobb mélységből is felállni, és újra meg újra erőt találni. Minden, amit ma hisz az emberről, az Istenről, a világról, ebben a tizenhat évben formálódott benne. Lelkészi avatását is ennek a világnak köszönheti. Azoknak a gyerekeknek, akik mellett ült, azoknak az éveknek, amikor Istenre is haragudott, és annak a felismerésnek, hogy nélküle mégsem lehet végigmenni ezen az úton.

Kapcsolódás – talán ez a szó írja le legjobban, amit fontosnak tart. Hogy a beteg, a szülő, a nővér, az orvos, vagy akár a hallgató, akit tanít, érezze: megszólítható, van kihez fordulnia. „Zarándoktárs” – így gondol magára. Valakire, aki egy darabig ott megy mellettünk, viszi velünk együtt a terhünket. Nem véletlen, hogy 11 éve végigjárta a Caminót: megtapasztalta, mit jelent lépésről lépésre haladni, és másokkal együtt tenni meg az utat.

52 éves, két fiú édesanyja. Bendegúzra kilenc évet kellett várniuk, ma már az ELTE biológus hallgatója, a kilencéves Samu pedig a család „kis harmadévese” az általános iskolában. Családja a legfőbb támasza, és amikor a munka súlya túl nagy, velük, vagy a vízben találja meg az egyensúlyt. Az úszás és az utazás rituálévá vált az életében: ha egy gyermeket végigkísér az utolsó útján, elutazik, hogy újra megtalálja a világ ritmusát.

Az elmúlt években tanítani is kezdett a SOTE Mentálhigiéné Intézetében. Az elmélet mellett azt is átadja, amit a mindennapokból tanult: a legtöbbet akkor adhatjuk, ha figyelmesen jelen vagyunk. Mert a válasz mindig ott van a másik emberben. Csak néha szükség van valakire, aki ott ül mellette, amíg megtalálja.

Jelölője írta róla: 

“Szilvi 2010 óta foglalkozik daganatos gyerekekkel, 5 éve munkatársam a Démétér Házban. Az első gondolat, ami eszembe jut róla: mindig elérhető. Szó szerint éjjel-nappal hívhatják a szülők, ha nagy a baj, éjjel 2-kor is bejön. Olyan betegek között dolgozik, akik a legnagyobb kétségbeesésben vannak. Nyugalommal és alázattal végzi a munkáját. Ha kell, háttérben marad, csendben van, meghallgat. Szeretet, elfogadás, megértés árad belőle.”