Öngyilkosság után: ki segít annak, aki itt marad?

Miért nehezebb az öngyilkosság utáni gyászfeldolgozás?

20 éves voltam, amikor egy gimis szerelmem öngyilkosság következtében elvesztette az életét. Túlzás nélkül mondhatom, hogy összeomlott a világ. A szüleié, a családjáé, a barátaié – de még az enyém is. Hiszen huszonévesen, az akkori világképemmel semennyire sem volt kompatibilis, ami történt. Nem értettem, hogyan történhetett meg, mi vezethetett idáig, és azt sem, hogyan kellene feldolgoznom egy olyan veszteséget, amit a társadalom megbélyegez, és ami mindig sokakat felkavar, messzire továbbgyűrűzve.

Négy évvel később egy kedves barátnőm vesztette életét egy rendkívül gyors lefolyású, szuicid krízisben. Akkor sokat segített, hogy nem voltam egyedül, nem volt tabu, a társaságon belül lehetett beszélni arról, ki hogy van. Persze mindannyian le voltunk taglózva, de valahogy mégis jó volt, hogy kérdezhettünk egymástól, beszélhettünk róla és nem kellett úgy tennünk, mintha nem történt volna semmi.

A gyász számtalan formában lehet jelen az életünkben. Nincs egyetlen helyes útja, módja, sőt sebessége sem annak, ahogyan valaki egy szeretett ember elvesztését megéli. Öngyilkosság esetén azonban a gyászhoz gyakran társulhat bűntudat, szégyen, harag, értetlenség és rengeteg megválaszolatlan kérdés is. „Miért nem vettem észre?”, „Tehettem volna valamit?”, „Miért nem szólt?” – az ilyen és ehhez hasonló kérdések hosszú időre az emberrel maradhatnak.

Egyetlen helyes hozzáállás viszont igenis létezik egyéni és társadalmi szinten is: az együttérző támogatásé. A gyászolót ilyenkor megilleti a fokozottabb figyelem, a szerető gondoskodás. Ezzel tudjuk talán megakadályozni, hogy a saját helyzetét pillanatnyilag kilátástalannak látó, krízisben lévő, vagy depresszióval küzdő ember ne ezt a mintát vigye tovább, hogy aki hátramarad, támogatva érezze magát, és valahogy túléljen, majd tovább éljen.

Hogyan segíthetünk a hátramaradottaknak?

Ha ismerősöd, barátod vagy kollégád veszített el valakit öngyilkosság következtében, ne félj attól, hogy szóba hozd a történteket. Nem kell megtalálnod a tökéletes mondatot. Kérdezheted egyszerűen: „Hogy vagy mostanában ezzel az egésszel?” „Szeretnél róla beszélni?” „Lassan itt a szülinapja, akarsz valamit csinálni, amivel őrizzük az emlékét?”

Kerüld a „légy erős”, „az idő majd mindent megold” vagy „próbálj nem erre gondolni” típusú mondatokat. Hiszen ezekkel épp azt kommunikálnád, hogy szerinted nem oké az, ahogy a másik érzi magát.

A gyászolónak viszont épp az az egyik legnagyobb ajándék, amikor valaki valóban érezteti vele, hogy elfogadhatóak a nehéz érzései, és ha hagyja, picit alányúlva, most együtt tartjuk a teher súlyát. A puszta jelenlétünk, az ítélkezésmentes figyelem és annak elfogadása, hogy a gyász nagyon sokáig hullámzó lehet, önmagában is óriási segítség!

Hol kaphatnak szakszerű segítséget az öngyilkosságban elhunytak hozzátartozói?

Ha pedig te magad cipelsz ilyen gyászt, tudd, hogy nem kell egyedül maradnod! A feldolgozásban segíthet egy, gyászfeldolgozásban vagy traumában jártas pszichológus, vagy egy sorstársi közösség, hozzátartozói csoport. Budapesten az Alapítvány az Öngyilkosság Ellen a Péterfy Kórház Krízisintervenciós Osztályával együttműködésben kifejezetten öngyilkosságban elhunytak hozzátartozói számára is szervez csoportot.  A Napfogyatkozás Egyesület Gyászportálján pedig személyes és online gyászcsoportok, valamint gyászkísérők között lehet tájékozódni.

Olyan sok minden változik most Magyarországon – változzon hát ez is! Tudjunk jobban ott állni egymás mellett, jobban kiállni egymásért. Legyen elkerülhető, hogy az öngyilkosságban családtagját, szerettét elvesztő személy egyedül maradjon, megrekedjen a gyászában vagy megbélyegezve érezze magát.

Mert aki itt marad, annak is szüksége van segítségre, figyelemre és megtartó kapcsolatokra. Olyan kapaszkodókra, amelyek segíthetnek abban, hogy ne kelljen egyedül hordoznia a veszteségét.

Pollák Éva

Szakmai vezető, tanácsadó szakpszichológus, pár- és családterapeuta