A Mindwell „MentalCare Awards” Szociális és mentálhigiénés díj jelöltje
Magvas Zoltán
Szakmai vezető egészségfejlesztő mentálhigiénikus, közösségi pszichiátriai koordinátor – Hajléktalan Személyek Átmeneti Szállása
Ha valaki most találkozik először Magvas Zoltánnal, tapasztalt, hiteles szakembert lát maga előtt, aki a szociális és mentálhigiénés munka élvonalában dolgozik Tapolcán. De az út, ami idáig vezetett, sok kanyar és néhány „lázadó” korszak tapasztalatából állt össze. Gyermekként gyakran volt baj a magatartásával, nem sorolja magát a jó tanulók közé, és ha ma lenne kisiskolás, valószínűleg ADHD-s diagnózist kapna. Mégis, már akkor is ösztönösen kiállt a gyengébbek mellett, meghallgatta a barátait, és sokszor ő volt a társaság lelki támasza.
Az élet végül a segítő szakma felé terelte, de előtte még többféle munkában is kipróbálta magát. Egyik meghatározó élménye az volt, amikor pultosként dolgozott egy kisvárosi kocsmában. Ott nap mint nap találkozott függőségekkel, viselkedési problémákkal, szociális krízisekkel. Itt értette meg, hogy többet szeretne tenni ezekért az emberekért. A pult mögött tanult meg igazán figyelni másokra, és ott fogalmazódott meg benne, hogy hivatássá tegye a segítést. Felvételi előképzettség nélkül jelentkezett szociálpedagógia szakra, és a négy év levelező képzést a kocsmai műszakok között teljesítette, sokszor a pultnál tanulva.
Zoltán ma is Tapolcán él és dolgozik, mert fontos számára, hogy ott tegyen a közösségért, ahol felnőtt. 2005-ben a hajléktalanszállón kezdett dolgozni, majd hat év alatt a szálló szakmai vezetőjévé vált. Folyamatosan képzi magát, újító szemléletével sok fejlesztést indított el. Közreműködésével a város pályázati forrásból modernizálta a szállót, és elérhetővé vált a kistérségben az ingyenes mentálhigiénés tanácsadás és csoportfoglalkozások. 2016-ban két kollégájával életre hívta az Én-Kép-Tér Szociális és Mentálhigiénés Alapítványt, amely új lendületet adott a helyi szociális szolgáltatások fejlesztésének.
Zoltán mögött erős támogató közeg áll: felesége, akit még a gimnáziumban ismert meg, a testvére, a kollégái és a város vezetése, akik minden kezdeményezésében partnerek. Egy szálkás szőrű tacskó is része a családnak, aki Zoltán szavaival élve, „uralkodik” a házban.
Szabadidejében is szeret emberek között lenni, új helyeket felfedezni, kirándulni. A házuk kertje külön örömforrás, a növények gondozása igazi feltöltődés neki.
Szakmai hitvallását egy kliense szavaival lehetne legjobban összefoglalni:
„Nem mentelek meg, mert nem vagy erőtlen. Nem javítalak meg, mert nem vagy hibás. Nem gyógyítalak meg, mert egészségedben látlak. De veled sétálok a sötétségen át, míg emlékezni kezdesz a fényedre.”
Véleménye szerint a segítő munka nem csupán szakma, hanem személyiségből fakadó hivatás, ahol a legfontosabb az empátia, a hitelesség és a szeretet. Hisz abban, hogy nincs teljesen „mentálisan egészséges” ember, de ez nem baj. A lényeg, hogy merjünk szembenézni a nehézségeinkkel és dolgozni magunkon.
Fiatal pályatársainak azt üzeni: ne hagyják, hogy a segítő szakmáról alkotott negatív társadalmi kép vagy az alacsony presztízs eltántorítsa őket. Szerinte „jól és jót tenni” olyan érték, amit pénzben nem lehet kifejezni, és a legfontosabb eszközük mindig a saját személyiségük marad.
Jelölője írta róla:
“Tíz éve éltem a tapolcai hajléktalanszállón, amikor jött egy fiatalember, aki más volt. Aki nem hagyta, hogy elfelejtsem magam. Amikor Ő dolgozott, nem csak rendet akart tartani közöttünk, hanem embert látott bennünk. Nem volt mindig könnyű dolga velem – vagy velünk. De soha nem fordított hátat. Türelmes volt, következetes, és ami a legfontosabb: hitt abban, hogy lehet másképp. Egy napon behívott engem és három társamat az irodába és azt mondta: lehetőségünk van beköltözni egy támogatott lakhatásba. Kaptunk egy lakást. Nem szállót. Nem ideiglenes megoldást – hanem egy igazi otthont. Van
kulcsom. Van nyugalom. Most már itthon vagyok. És ezt neki köszönhetem. Harminc év alatt sokan jöttek-mentek – ő maradt. És nem csak mint vezető, hanem mint biztos pont, akiben mindig lehetett bízni. Ő volt a kapaszkodó, a bizalom – az esély.”
