De jó, hogy eltűntek a plakátok – avagy a változás pszichológiája

A változás lassú. Egy hosszú évek óta beállt rendszerből – legyen az bármilyen is,nem lehet egyik napról a másikra más vizekre evezni.  Ezt persze tudjuk, érezzük, és sokszor utáljuk is. 

Mert ott van bennünk a várakozás,  a bizonytalanság, a remény, és egyfajta türelmetlenség is: jó lenne már túl lenni rajta, jó lenne már látni, mi jön ezután. Senki sem szereti az átmeneti szakaszt. Még akkor sem, ha készült rá, pláne, ha felkészületlenül érte!

Amikor nehezen találjuk a kapaszkodókat, amikor hirtelen ér minket a változás, vagy csak el sem merjük hinni, hogy most átmehetünk a hídon, ami felé oly sok ideje tartunk…lassítsunk a lépteinken. Elég egyszerre egyet lépni, és figyelni!

A változás első jelei sokszor szinte észrevehetetlenek, aprók. Most ilyen az, hogy eltűnnek a plakátok. A negatív, félelemkeltő üzenetekkel arcunkba kiabáló plakátok.  Azok, amik az elmúlt években nem csak a kampányidőszakban lobbantak fel. Évek óta, szinte folyamatosan ott voltak és olyan természetessé váltak, hogy szinte már észre sem vettük őket. Pedig közben folyamatosan hatottak ránk, az idegrendszerünk szintjén is.

“Az emberi idegrendszer ugyanis evolúciósan érzékenyebb a veszélyre, mint a biztonságra.“

Így reagál az idegrendszerünk: a belső változás folyamata

A negatív ingerek gyorsabban és mélyebben rögzülnek: egy-egy fenyegető üzenet nemcsak a gondolatainkra hat, hanem testi reakciókat is elindít. Megfeszül az izomzat, felgyorsul a légzés, a test készenléti állapotba kerül. Ha ez tartóssá válik, alacsony szintű, krónikus készenlétben kezdünk élni. Hozzászokunk, lassan őröl fel minket a stressz.

Pont ezért lehet akkora megkönnyebbülés már az is, amikor ezek az ingerek egyszerűen eltűnnek. Nem történik „semmi”,  mégis valami fantasztikusan felszabadító történik. Nem körülöttünk, hanem bennünk. 

A terápiás szemlélet és a társadalmi változás párhuzama

Ez arra emlékeztet, amikor a kliens a terápia során elkezdi beazonosítani a saját fejében bivalycsordaként közlekedő, negatív automatikus gondolatokat. Ezek nagyon makacsak, visszatérőek tudnak lenni. És nem csak a szorongásos problémák, hanem akár a neurodiverzitás kapcsán is.nincs is annál könyörtelenebb, ahogy egy okos ADHD-s csendben földbe döngöli saját magát. 

Ilyenkor azt elvárni, hogy a kliens majd holnaptól énerősítő mondatokat ismételget, bolondság. Nem a gömbölyűre és rózsaszínre átfogalmazott pozitív gondolatok mantrázása az első lépés. Először meg kell érkezni a csendbe. Megtanulni megállítani a csordát. Picit megveregetni a saját vállunkat, hogy ügyesen észrevettük, és leállítottuk. Csak ennyi. Nem több. 

Pozitív fordulat: amikor a változás beépül a mindennapokba

Amikor ezt már jól begyakoroltuk, amikor a csend nem ijesztő, hanem ismerős, na akkor jöhetnek a pozitív mondatok! Eleinte furcsák lesznek, kicsit talán idegenek. Hezitálva kóstolgatjuk őket, mint a naspolyát. Fanyar, ismeretlen, mégis valami régen elfelejtett dolog édes íze sejlik fel bennünk. Aztán egyre természetesebbé válik. A pozitív gondolatok elkezdenek maguktól érkezni, és már fogadni is tudjuk őket. 

Teljesen mindegy, ki kire szavazott. Ez az átmenet mindenkinek nehéz, hiszen telis-tele van bizonytalansággal. Kinek így, kinek úgy. Nem lesz  most hirtelen kánaán, és nem lesznek “pink fluffy unicornok” mindenütt. De valami más lehet.

A kérdés most tehát az, hogy tudunk-e helyet adni annak, ami történik.

Van, aki gyorsan nyit, van, aki lassabban

Akik gyorsabban tudnak nyitni, azok már most észreveszik az üres plakátok helyeit, lelkesek, mosolygósak, terveznek, várják az újat.

És igen, olyanok is vannak, akikben most inkább csalódottság és bizalmatlanság van jelen. Akik számára ezek az üzenetek korábban valósnak tűntek, akik most elvesztették a biztonságérzetüket. 

Szerencsére köztük is lesznek, akik lassan, de elkezdenek majd nyitni a beszélgetésre – akár másként gondolkodó családtagjaikkal, barátaikkal. És lesznek, akik most még nem állnak majd készen erre, mert mondjuk  eleve nehezebben viselik a változást.

Figyeljünk rájuk, figyeljünk egymásra! A változás nem csak arról szól, hogy mi mit érzünk, hanem arról is, hogy hogyan tudunk egymás mellett lenni, miközben a másik még lehet, hogy máshol tart, mást él meg, vagy épp ugyanazt, csak más intenzitással. A nagy felszabadultság adjon teret a kapcsolódásnak! Mert most ez a dolgunk. Nem elszigetelni, hanem kapcsolódni, gyógyulni és gyógyítani. Megnyugtatni, jelen lenni, együtt maradni.

Kezdjük el észrevenni a plakátok üres helyeit! Figyeljük meg, milyen érzés szülőként megélni, hogy nem kell az olvasni tanuló gyerekeink figyelmét másra terelni! Hogy nem kell magyarázni, hárítani, tompítani!

Bízzunk benne, hogy ez a valami, ami elindult, mindenkihez odaér! És közben adjunk helyet a csendnek. Adjunk helyet a megkönnyebbülésnek. Annak a finom, de valós idegrendszeri fellélegzésnek, ami talán az első lépés lehet egy egészségesebb társadalom felé. Ahol több az egymásra figyelés, több a párbeszéd, több a nyitottság.

Adjunk helyet ennek. Megérdemeljük.

Pollák Éva
Szakmai vezető, tanácsadó szakpszichológus, pár-, és családterapeuta