5 tipp ahhoz, hogyan lábalhatunk ki a magányból

Mi is pontosan a magány?

Tudtad? A napjainkban egyre többeket érintő és nem, a szimpla szomorúsággal közel sem egyenlő magány valójában egy belső riasztórendszer. Ősidők óta azt üzeni: kapcsolódási hiba/hiány lépett fel.

Evolúciós szempontból a társainktól való elszakadás életveszélyes lehetett, ezért ma is erős testi jelzésekkel reagálunk. Feszül a mellkasunk, szorít a gyomrunk – mintha a test is kiabálna, hogy ez így nem lesz jó.

A magány mechanizmusa

A magány mechanizmusa azonban még ennél is összetettebb. A következő lépés az, amikor elkezdi átírni a gondolatainkat, és megjelennek az ilyen és hasonló belső mondatok: „Biztos fárasztó vagyok.” „Nem akarok terhes lenni.” „Úgysem kíváncsiak rám.”

Ezek a gondolatok – a negatív önértéklés, a túláltalánosítás, vagy az önbíráló gondolatok, stb. – torz tükörként húznak minket egyre beljebb a negatív spirálba. És minél inkább visszahúzódunk, annál magányosabbá válunk.

Hogy mi segíthet mégis ilyen helyzetben? Például az, ha parányi tettek segítségével visszakapaszkodunk a hétköznapi életbe. Nem nagy, drámai önismereti ugrásokra gondolok! Sokkal inkább olyan apró lépésekre, amik  szépen lassan megtörik az elszigeteltséget.

1. Gondolat vizsgálat

A CBT-ből ismert gondolat vizsgálat például rengeteget segíthet. Amikor felbukkan egy olyan gondolat, hogy „Biztos zavarok valakit”, kérdezzük meg magunktól: „Mi bizonyítja ezt? És „vajon mit mondanék egy barátomnak, ha ő is gondolná ezt magáról?”. Ezek a belső mini beszélgetések lassan puhítják a negatív gondolati spirált.

2. Mikrokapcsolatok keresése

Már az olyan rövid interakciók is csökkentik a magányosság érzését, mint egy mosoly a pékségben, két mondat a liftben, egy kedves gesztus az edzőteremben. Ezek a minikapcsolatok visszaadják azt az alapélményt, hogy részei vagyunk valaminek.

3. Új terek, ahol természetes a kapcsolódás

A társas kör bővítése nem azt jelenti, hogy új barátokat kell találni. Sokkal inkább azt, hogy olyan helyekre megyünk, ahol magától adódhatnak találkozások. Egy tanfolyam, egy hobbi, egy közösségi program vagy egy tréning már önmagában megteremti annak a lehetőségét, hogy idővel egyre inkább ismerős arcok vegyenek körül. A pszichológiában ezt hívjuk puszta kitettség hatásnak: minél többször látunk valakit, annál szimpatikusabbá válik.

4. Kedvesség önmagunk felé

A szégyen, a „velem van a baj” érzése az egyik legnagyobb akadály a kapcsolódások előtt. Kristin Neff kutatásai szerint az önmagunkkal való együttérzés nem spirituális luxus, hanem valós pszichológiai szükséglet. Egy olyan egyszerű belső mondat, mint például: „Teljesen érthető, hogy most nehéz.”, rögtön  képes oldani az elszigeteltséget.

5. Zoomolj ki!

A közösségi terek, mint a kiürülő könyvtárak, megszűnő klubok, ritkuló kulturális programok fokozatos eltűnése, és a digitális életmód térnyerése miatt ma tényleg kevesebb spontán találkozás történik, mint akár csak 10-15 évvel ezelőtt. Nem csoda, ha a kapcsolódás gyakran szervezést igénylő feladatnak tűnik, nem pedig a mindennapok természetes részének. Szóval,ha neked is épp döcögve halad a szekered, tudd, hogy nem vagy vele egyedül!

A magányból kivezető út sok egymást követő apró lépésből áll:  mikrokapcsolatokból, új terekből-helyekből-programokból, apró bátor kimerészkedésekből, puhább-kedvesebb gondolatokból. Ezek együtt lassan képesek megnyitni minket, hogy másokhoz és önmagunkhoz is visszatalálhassunk.

Pollák Éva,
Szakmai vezető, tanácsadó szakpszichológus, pár-, és családterapeuta